Az ember, akinek hátbatámadták a szemöldökét

Sötét téli este volt. A férfi kezét zsebredugva sietett át a városon. A pára hidegen gomolygott, az utcai lámpák fénye bizonytalan körvonalú tócsákat rajzolt a nedves macskakőre.

A lány mintha a semmiből került volna elő. Egyszer csak ott állt az egyik lámpaoszlop tövében: kötelességtudó szirén, aki túlórában dalolja énekét.
A maga módján csinos volt; a férfi fejében mégsem fordult meg az ötlet, hogy komolyan vegye az ajánlatát. A szétnyitott kabát mögött nem a testet látta meg, hanem a reszketést, a kivillanó harisnyakötőben nem az erotikát, hanem a meztelen bőr hideglelős kiszolgáltatottságát.

Kicsit tétovázott, de nem indult tovább. Úgysem várták sehol.
Megkérdezte a nőt, hogy meghívhatja-e vacsorára. Úgy gondolta, legalább addig is melegben lesz.
Egy kiskocsmába mentek. A lány félve kanalazta a levest, alig mert megszólalni. Látszott, hogy zavarban van. A férfi nem kérdezgette. Hátradőlt a székén és nézte. Lenyűgözte a kiéhezettsége, és ahogy marokra fogta a kanalát. Végül a lány maga kezdett beszélni.

…

A söröző előtt megálltak. A férfi hátraszólt a nőnek, hogy menjen el. Vissza se nézett, csak belépett a félhomályos, füstös helyiségbe. Azonnal észrevette azt, akit keresett. A kártyázók közül csak az egyikre illett a leírás: magas, hátrafésült hajú, a maga módján szinte jóképű férfi, penge szájjal, az állán fehér heggel.
A nagyvárosi idegen, aki szerelmet ígért, de romlást hozott.

…

A felé repülő söröskorsót egy felemelt székkel védte ki, majd ugynazzal a székkel lekaszálta a biliárddákóval támadó kopaszt. A felugró kártyásokat a felborított kerek asztallal vitte a földre, a hátulról ráugró csapost könyökkel blokkolta. A feltápászkodó strici kést rántott, ezért hozzávágta a széket. Ezzel időt nyerve felrúgta a baloldali zsugást, aki a földön felülve megragadni igyekezett a térdét, a másikat pedig egy felkapott rumosüveggel leütötte. A hátranyalt hajú a törött bútor roncsait lerázva felé hajította a kést, de ezelől éppen időben sikerült elhajolnia. Mire a másik felragadta a széklábat, a férfi egy elhajított pohárral leverte a lámpát. A hirtelen beálló sötétben gyakorlott ösztönnel balra mozdult, így elkerülte a másik biliárddákóval érkező csapos ütését. A strici – hang után menve – egy törött üveggel vetette rá magát…

————————————–

– De ha ilyen félisten valaki, akkor nem fogják fejbecsapni.
– Igazad van… de a zsánerbe csak az illik, hogy hátulról, áruló módon terítik le.
– Akkor hogy szakad fel a homloka?
– Esetleg hátbatámadhatnák a szemöldökét.

Szóval az úgy kezdődött, hogy reggeliztünk. A francia hegyekben felkelő nap első sugara éppen megcsillant az ezer éve jóbarát síelős partner szokatlanul magas homlokán, én pedig meglepetten felkiáltottam, hogy “Nahát, neked egy heg van a szemöldöködön!?”
Válaszképp elmesélte, hogy egyszer tenyérrel megtámaszkodott egy rögzítetlen nyugágy vásznán, mire az összecsukló bútordarab lefejelte, ahogy kell.
Rávilágítottam, hogy az igazság, mint oly sokszor, színtelen, és igazán nem ártana vele senkinek, ha hátralévő életében egy romantikusabb magyarázattal szórakoztatná az esetleges rákérdezőket. Az asztal körül ülők maradéktalanul egyetértettek a felvetéssel, így hoztuk össze a fenti történetet. Amelynek vége természetesen valahogy úgy szól, hogy…

————————————–

… a vérző arcú férfi az ajtóhoz lépett. Egy pillanatra megállt, majd visszafordult. Pénzt hajított az eszméletlen testre, és kilépett. A sötétből kivált a lány árnya. Félénken mellé lépett, és kérdőn felpillantott rá. Ő visszanézett, majd megrántotta a vállát. Elindultak. 
Két elveszett lélek a város hideg dzsungelében.

Kiterjedt kapcsolati hálómról

Tegnap valaki épületgépészeti tárgyú androidos játékszoftver fejlesztéséhez kért tőlem programozót, miközben egy barátnak az első világháborús turistaiparral kapcsolatos piackutatáshoz kerítettem elő a legjobb embert. Vacsora közben szóba került az Envidia tangó (állítólag féltékenységet jelent spanyolul), mire jogos igényként fogalmazódott meg egy videokártyákról szóló szomorú dal megírása. A kérést az első fogás közben SMS-ben továbbítottam az erre legmegfelelőbb célszemélynek, aki jellemző módon nem kérdezte, hogy minek, csak azt kérdezte, hogy merre induljon. Kapott egy első sort, én pedig tíz perc múlva visszakaptam a kész művet:

A te bíborod egy halálos bíbor
Kalibrálj be sRGB színteredbe
Szégyenlősen takart pixelhibáidon
Csússzunk át a HDR végtelenbe

LCD-be égett naplementék…
Ma már csak egy túlszaturált emlék
De túl a konvergencián várnak ránk
Még gradációs görbe esték

Nem, bérgyilkost nem közvetítek. Ne is kérjétek. Olyat állítólag nem is ismerek.

Eközben a hegyekben

Tegnap átvittük az immár hagyománnyá vált sajátos tésztát* az Embernek, Aki Jól Választotta Meg a Születésnapját, és közben felfigyeltünk rá, hogy a hóembernek társa akadt:

 

* Az az első krokodilos piskóta mindenkiben mély nyomokat hagyott

Bootolás, kávé, kecskesajt

– …á, ha én alszom, akkor akár atombombát is robbanthatnak mellettem
– Ha te alszol, drágám, akkor akár hidrogénbombát is

(…egy asztalnyi borostás sítúrázó mered a szólóra néma kérdéssel a tekintetében…)

– őőő… az hangosabb!

Sima, fordított, jin, jang

Vannak azok a dolgok a Zennel. Tudod, három hétig színes homokkal mandalát rajzolni, vízzel kalligráfiát söprögetni a forró aszfaltra, homokvárat építeni a dagály útjába.

Na ilyen, amikor vékony gyapjúfonalból 300 szemmel kötsz*, és kiszakad a körkötőtűből a damil.

Másodszor.

 

* norvégmintát

Már megint a világot váltom, pedig még nincs is éjfél

Ismét a nyugdíjrendszer fenntarthatósága és a demográfiai folyamatok közötti összefüggésekről olvasok, és ilyenkor folyamatosan az az érzésem, hogy nem látjuk a fától az erdőt.

Az alapvetés olyasmi szokott lenni, hogy ha már egyszer a felosztó-kirovó rendszert cipeljük magunkkal*, akkor muszáj, hogy a nyugdíjasok darabszáma és az aktív dolgozók darabszáma valamiféle egyensúlyban legyen. Első ránézésre ez olyan igazság, amelyre rábólint az ember: hogy ne jelentsenek elviselhetetlen terhet a nyugdíjjárulékok, legalább három-négy embernyi fizetésből kellene levonni az egy nyugdíjasra eső pénzt. Vagyis háromszor-négyszer annyi aktív keresőnek kell lennie, mint amennyi nyugdíjasnak, ebből következően ha felelős felnőtt vagy, akkor most azonnal hagyd abba az olvasást és húzás gyereket csinálni!

Hogy mi ezzel a gond?

Hát az, hogy a nyugdíjasnak nem pénzre van szüksége. Ahogy egyébként egyikünknek sem. Kajára van szükségünk, lakásra, melegre, ruhára, egészségre — hogy csak a Maslow-piramis aljára koncentráljunk először. A pénz önmagában nem jó semmire**, a pénz az eszköz, amit becserélünk lekvárra, cipőre, tetőgerendára. Az pedig könnyen belátható igazság, hogy mostanra az egy nyugdíjasra eső lekvár, cipő és tetőgerenda előállításához korántsem szükséges annyi utód, mint volt száz, pláne ezer évvel ezelőtt.

A gyermelyi tésztagyárban ötven ember termeli meg párszázezer másik makaróniját. Hasonlók az arányok mindenhol. Miért lenne szükség három-négy aktív korú emberre egy nyugdíjas ellátásához?

Ha ilyen módon egészen kevesen és könnyedén össze tudnánk dobni mindazt, amit elhasználva egy nyugdíjas jól élne, vajon miért nem tudjuk összedobni ennek pénzben kifejezett árát?
Azon a ponton történik valami rejtélyes, amikor az “élés”-ből “megélhetés” lesz, amikor a tényleges, felhasználható értékeket pénzzel helyettesítjük. A pénznek csak egy absztrakciónak kellene lennie; valaminek, ami egy időre megszemélyesíti a dolgokat, de amelyik aztán azokra visszacserélhető.

Ehelyett önálló életre kelt és most harapja a torkunkat át.

* Mivel a legelején így kezdték el az ükapáink, egy nagyon gazdag nemzedék kellene hozzá, hogy gyorsan és radikálisan megváltoztatható legyen a rendszer. Egy olyan nemzedék, amelyik mellényzsebből kifizeti a kirótt nyugdíjakat az öregeknek, és közben magának is félrerak, hogy ő öregen majd már csak abból éljen.

** Kicsi csúsztatás, mert társasjátékokra önmagában is alkalmas. Ilyen társasjáték a snúr, a tőzsde és a politika.

Én szóltam

Ha férfi vagy, ne nyávogj már, BASZKI!

M, mint marketing

Misszionárius pozíció: három didergő yuppie* és egy könyv a (csakazértis) Moszkva téren egy filctollal alkotott INGYEN ANGOL TANFOLYAM feliratú asztal körül.

* Azok a menedzseröltönyös, névkitűzős, huszonéves, angolul beszélő szimpatikus fiatalemberek, amúgy talán mormonok.

Uralkodom-e?

Az igazi burzsoá megbízottai útján néz tévét: Lucia chaten feliratozza nekem a szinkront.

(Hogy mit nézünk, azt nem tudom, mert csak neki van tévéje.)

Lopott beszélgetések

Érveléstechnika, középhaladó szint:

Felelősségre vont, hogy miért egész délután vele beszélgettem.
Erre mondtam neki, hogy “mert veled beszélgethetek otthon is”.
Akkor megvádolt, hogy mentem utána, mint a pincsikutya. 
Mondom “láttál már pincsikutyát? Nem ér az a térdemig se!”.