S betű által

Két éve hirtelen szakadtak meg a posztok, mert elpusztult a billentyűzet a gépemen. Külső keyboarddal szenvedve pedig pont elég volt a munkám.

De most ismét Tokióban vagyok, és ha az Úr az ő végtelen bölcsességében nem öli le a hardveremet, folytatni fogom.

Abban a pillanatban biztos jó ötletnek tűnt

Japán másvilágiságában komoly része van a városok szerkezetének. Annak, hogy semmilyen általunk természetesnek tartott logikát nem követnek, a városépítészet a pragmatizmus és az organikus káosz szenvedélyes tangója, amelyben néha (kültelki jasszként, késsel a foga között) a biznisz lekéri valamelyik felet.

Mászkál az ember például egy harmincemeletes toronyházakkal teleszórt sugárúton, aztán beleakad egy ilyenbe:

Itt a google maps link is, érdemes egy kicsit körbe- meg felnézegetni. Ez mellesleg egy nem is drága tésztaétterem, egy olyan városnegyedben, ahol az egy négyzetméternyi telekárból a tulajdonos alighanem élete végéig ihatna csíkos koktélokat egy kellemes délszaki szigeten.

De ugyanilyen természetes egy zsebkendőnyi temető egy lakóház meg egy irodaépület között…

(Figyeljük meg közelebbről a sírköveken elhelyezett szakéspoharakat és bögréket – pusztán attól, hogy az ember meghalt, még nem kell feltétlenül egyedül innia)

… vagy hogy kicsit kijjebb, mondjuk a Zuglónak megfelelő városrészben már simán van egy száz négyzetméteres káposztaföld a baseball-pálya meg a rózsaszín, khm, testápolószalon között.

Van, ami megmagyarázható a magántulajdon abszolút szentségével, itt például valószínűleg egy kilencvenéves néni vagy bácsi lakik, azzal az állásponttal, hogy költözködni burzsoá hülyeség. És hát akkor nincs mit tenni. (Nem tudtam azért nem észrevenni az elegánsan irányba tervezett szomszéd tetőt, összevetve az itt szokásos apró záporocskákkal.)

Más jelenségekre a nyugati reflexeinkkel holmi műemlékséget tippelnénk magyarázatként. Például amikor (még mindig a sűrűn teletoronyházazott) belvárosban a hasadt törzsű, öreg szilvafánál azt olvasod, hogy

… akkor olyan logikusnak tűnik, hogy a mögötte lévő kicsi szentély történelmi épület.
A maga módján az is:  1603-ban alapította az első sógun, Tokugava Iejaszu (Tokugawa Ieyasu), aki a táblán említett szilvafát kapta. Majd persze azonnal kiderül, hogy a japánoknál a “régi épület” is mást jelent, ezt a szentélyt konrétan 1953-ban emelték. (Itt vannak ezeréves kastélyok, amelyek egyetlen darabja sem régebbi negyven évnél, de itt még csak nem is erről van szó.)

A hely legérdekesebb része amúgy a negyven fokos meredekségű lépcső, ami felülről így néz ki (a bácsi éppen pihen):

… alulról meg így (figyeljük meg a fehéredő ujjakkal kapaszkodó, oldalvást közlekedő nénit):

És a tábla majdnem össze is köti a történet hiányzó pontjait. Az ifjú szamuráj ezen a lépcsőn LÓVAL vitt* szilvafát a shógunnak, akit ezzel sikerült annyira lenyűgöznie, hogy “utána sikeres lett az élete”. Ennek emlékére a sikerre vágyók babonából fel- és lemásznak a lépcsőn.**

Már csak egy kérdésem maradt: mi a fenéért akart a sógun a hegy tetején azonnal egy szilvafát?

 

*Persze utána kellett néznem: felfelé egy percig tartott az út, lefelé negyvenötig, de a ló is túlélte. Gondolhatott ezt-azt a szamuráj sikeréről.

**A pontos gondolatmenet valami olyasmi lehet, hogy “felment, lejött, életben maradt (ez nagy siker), tehát akkor van értelme nekem is elindulni”. Ez némileg emlékeztet arra, amikor Akihito császár az ötvenes években megházasodott, és kiderült, hogy a császárnét egy teniszpályán ismerte meg, akkor UTÁNA óriási teniszőrület tört ki a társasági hölgyek körében.

Szent polip és harcibirka

Az nagyjából közismert, hogy Japánban két főbb hagyományos vallás él egymás mellett, a buddhizmus és a shinto. Helyre kis munkamegosztásban dolgoznak, például házasodás shinto szertartás, a temetés buddhista, tehát elvileg mindenkinek jut ügyfél.

A buddhizmusról még nagyjából szokott lenni valami fogalmunk – megvilágosodás, újjászületés, bóddhiszatva -, de a shintóról nekem csak annyi dereng, hogy eléggé animista vallás, vagyis a természeti erőkből alkot kis istenféleségeket.

A gyakorlatban ez azt eredményezi, hogy egy shinto szentélyben szinte bármi előfordulhat kőbe faragva és/vagy aranyozva. Ezért aztán egészen kicsit sem lepődtem meg az ádáz harcibirkán…

…a két és fél méteres csirkecsőr-orrú, szárnyas tábornokon (bónusz vádli!) …

… de bevallom, az elgondolkodtatott, hogy mit keres a polip a hegyen:

Különösen akkor, amikor a google translate a talpára írt feliratot úgy fordította, hogy

OPENING URINATION OCTOPUS

Másképpságok

Érdekes apróságok különösebb rendszerezés nélkül:

•  Tokióban elég sokan hordanak hosszában és széltében is 1-5 számmal nagyobb cipőt, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag papucsként klaffognak benne. Egészen vicces látvány: a lányok egy emelt sarkú cipőben, amelyben hátul, jobbra és balra is van még rajtuk kívül három centi hely, konkrét Törpillának néznek ki.
•  A Ginzán (turbóandrássyút, a száz épületre vetített legtöbb Luis Vuitton és Dior-üzlettel) vannak még nyilvános utcai telefonok. És láttam is embert telefonálni.
• A sarki közértünkben a nagy kosarak mellett vannak pici színesek bekészítve a gyerekeknek.
• A frissen újraaszfaltozott mellékutcán gyönyörűen látszik, hogy az új útburkolati jeleket nem csak úgy odafújják sablonnal, hanem előtte precízen, körzővel-vonalzóval kiszerkesztik.

  

• Megkérdeztem, az álarcmánia nem arról szól, hogy “náthás vagyok, nem akarok rád prüszkölni”, sem nem arról, hogy “aggódom, nehogy rám prüszköljenek”, hanem “haggyá’ békén, ne nézz rám, nem vagyok itt”.
• Az esténként kitelepülő utcai illegáltenyérjósoknak házi gyártású lampionja van, a szöveg megfejtés alatt.
• Szemben azzal a magyar alapvetéssel, hogy a kutyáknak szőre van, tehát nem fáznak (nem igaz, az evolúció a fagyállósághoz a farkas szőrét tervezte), itt az az alapvetés, hogy a kutyákat öltöztetni KELL. Itt sokkal ritkább a ruhátlan kutya, mint otthon a felöltöztetett. (Update: ma láttam egy bernáthegyit, az ruhátlan volt.)
• A kedvenc szállítmányozó vállalkozásom kisteherautóin a cég logója egy szájában kismacskát cipelő nagymacska.

Csak egy kád víz

Japánban az ember oda-vissza ugrál két állapot között: az egyik, amikor azt látod, hogy ez az érthetelenül beszélő és viselkedő ország közelebbről nézve hajszálpontosan ugyanolyan emberekből áll, mint akik a Kökin vagy a Móriczon jönnek szembe. A másik, amikor rájössz, hogy mégiscsak egy másik bolygóról származhatnak. Egy nagyon távoli bolygóról.

Mindkét érzést imádom; a(z egyedül) hazafelé igyekvő nyolcéveseket, akik azt játsszák, hogy csak a zebra fehér csíkjaira szabad lépni, meg a meglepően másképp működő tök hétköznapi tárgyakat is.

Nézzük meg például a fürdőszobát:

A japán lakások közmondásosan kicsik, ezért sok fürdőszoba előre gyártott, nagyon helytakarékos és könnyen cserélhető műanyag panelekből van összelegózva. A miénk így néz ki az egyik irányból:

… és így a másikból:

Figyeljük meg az egybeműanyag falat, tükröt, kádat, ajtót. Ezt így árulják, készletben. Más lakásokban, kisebb verzióban a kád oldalába van bépítve a vécékefe tartója, vagy akár úgy ülsz a klotyón, hogy a lábad részben a csap alatt van. Ez itt azonban egy tágas, úri fürdőszoba a kábé egyhatvanas szélességével és egyharmincas hosszúságával; külön kuckóban lakik a csap az ajtón kívül, és önálló helyiség a WC.
Figyeljük meg, hogy a padló meg van emelve egy kicsit, a kád egy sekély “tálcában” ül. A lefolyón át leengedett víz ebbe a tálcába folyik, mint ahogy a kádon kívül végzett zuhanyozás vize is. Az első képen látható padlórács alatt egy tésztaszűrő méretű rácsos műanyag tálféleség ül egy lyukban, abból kell néha kiszedni a hajat, minden más pedig zuhannyal tisztán tartható.

Fogadjunk, hogy a magad barbár módján te is úgy kezdenél neki a fürdésnek, hogy megnyitod a csapot. A kezeddel. Kicsit talán finnyognál is a tekerős csapon.

Teljesen helytelen megközelítés. Erre való ugyanis a vezérlőpanel.

Erről napnál is világosabban, egyetlen pillantással leolvasható, hogy a vezérlés most nálunk van (nem a konyhai vezérlőpanelen), hogy a zuhanyból negyvenfokos víz fog folyni, illetve hogy ha a kád töltésére utasítást adsz, százhúsz liter 43 fokos vizet fogsz kapni.

Így:

Amikor megtelt a kád, akkor természetesen újra szól (a konyhában is), hogy méltóztassál isteni fényben ragyogó testeddel a  megtisztulás útjára lépni. Ja, és keringeti meg melegen tartja.

Mégse yakuza

Megkérdeztem, a kupleráj tulajdonosa nem strici, hanem a műszempilla-iparban szerezte a vagyonát. Szóval mégse mások testéből gazdagodott meg.
Ja, de.

A letisztultságról és a belső harmóniáról

A város metrótérképe így néz ki :

(és vegyük észre, hogy ezt már a kedvünkért latinbetűs feliratokkal látták el, az eredeti ilyesmi – ez kínai, japánból úgy látom, hogy csak sokkal bonyolultabb, rétegekre bontott létezik)

A gyakorlatot egy egész picit tovább bonyolítja, hogy bizonyos vonalakon egyes járművek más és más magántársaságok tulajdonában vannak, illetve hogy hirtelen és meglepetésszerűen menet közben képesek vonatból metróvá, majd visszaalakulni (olykor elágazni).

Ez szerintem önmagában is megindokolja az ikebana létezését. Faágak, drótok és moha… és ezek közül egyik sem énekel.

Egy kuplerájban lakom

Úgy képzelem, hogy ezt a társasházat egy lányok futtatásában megfáradt yakuza építette, amikor immár az ingatlanbizniszben látott további perpektívát.

Amúgy tök normális tokiói társasház, tök normális tokiói lakásokkal, egy ilyen utcában:

Ahol vendégeskedem, az így néz ki belülről:

Az igazi vizuális tőrdöfés azért mégiscsak az igényesen nyírt cseresznyefák közé rejtett bronz Neptun a szökőkútjával.

Minden nap munkaidőben csobog. Mert rendnek lenni kell.

Pár év szünet után

Azt nem mondom, hogy nem történt közben velem semmi, mert rengeteg érdekes történt. De nem volt kedvem írni.
Pontosabban az érdekes dolgokat csinálni volt kedvem, nem írni róluk.

Most viszont elmentem Japánba, és újra van kedvem írni. Nem tudom, meddig tart, de most hadd szóljon!

Legalább nem hétfő

Hideg muslicák a hideg kávéban.