Abban a pillanatban biztos jó ötletnek tűnt

Japán másvilágiságában komoly része van a városok szerkezetének. Annak, hogy semmilyen általunk természetesnek tartott logikát nem követnek, a városépítészet a pragmatizmus és az organikus káosz szenvedélyes tangója, amelyben néha (kültelki jasszként, késsel a foga között) a biznisz lekéri valamelyik felet.

Mászkál az ember például egy harmincemeletes toronyházakkal teleszórt sugárúton, aztán beleakad egy ilyenbe:

Itt a google maps link is, érdemes egy kicsit körbe- meg felnézegetni. Ez mellesleg egy nem is drága tésztaétterem, egy olyan városnegyedben, ahol az egy négyzetméternyi telekárból a tulajdonos alighanem élete végéig ihatna csíkos koktélokat egy kellemes délszaki szigeten.

De ugyanilyen természetes egy zsebkendőnyi temető egy lakóház meg egy irodaépület között…

(Figyeljük meg közelebbről a sírköveken elhelyezett szakéspoharakat és bögréket – pusztán attól, hogy az ember meghalt, még nem kell feltétlenül egyedül innia)

… vagy hogy kicsit kijjebb, mondjuk a Zuglónak megfelelő városrészben már simán van egy száz négyzetméteres káposztaföld a baseball-pálya meg a rózsaszín, khm, testápolószalon között.

Van, ami megmagyarázható a magántulajdon abszolút szentségével, itt például valószínűleg egy kilencvenéves néni vagy bácsi lakik, azzal az állásponttal, hogy költözködni burzsoá hülyeség. És hát akkor nincs mit tenni. (Nem tudtam azért nem észrevenni az elegánsan irányba tervezett szomszéd tetőt, összevetve az itt szokásos apró záporocskákkal.)

Más jelenségekre a nyugati reflexeinkkel holmi műemlékséget tippelnénk magyarázatként. Például amikor (még mindig a sűrűn teletoronyházazott) belvárosban a hasadt törzsű, öreg szilvafánál azt olvasod, hogy

… akkor olyan logikusnak tűnik, hogy a mögötte lévő kicsi szentély történelmi épület.
A maga módján az is:  1603-ban alapította az első sógun, Tokugava Iejaszu (Tokugawa Ieyasu), aki a táblán említett szilvafát kapta. Majd persze azonnal kiderül, hogy a japánoknál a “régi épület” is mást jelent, ezt a szentélyt konrétan 1953-ban emelték. (Itt vannak ezeréves kastélyok, amelyek egyetlen darabja sem régebbi negyven évnél, de itt még csak nem is erről van szó.)

A hely legérdekesebb része amúgy a negyven fokos meredekségű lépcső, ami felülről így néz ki (a bácsi éppen pihen):

… alulról meg így (figyeljük meg a fehéredő ujjakkal kapaszkodó, oldalvást közlekedő nénit):

És a tábla majdnem össze is köti a történet hiányzó pontjait. Az ifjú szamuráj ezen a lépcsőn LÓVAL vitt* szilvafát a shógunnak, akit ezzel sikerült annyira lenyűgöznie, hogy “utána sikeres lett az élete”. Ennek emlékére a sikerre vágyók babonából fel- és lemásznak a lépcsőn.**

Már csak egy kérdésem maradt: mi a fenéért akart a sógun a hegy tetején azonnal egy szilvafát?

 

*Persze utána kellett néznem: felfelé egy percig tartott az út, lefelé negyvenötig, de a ló is túlélte. Gondolhatott ezt-azt a szamuráj sikeréről.

**A pontos gondolatmenet valami olyasmi lehet, hogy “felment, lejött, életben maradt (ez nagy siker), tehát akkor van értelme nekem is elindulni”. Ez némileg emlékeztet arra, amikor Akihito császár az ötvenes években megházasodott, és kiderült, hogy a császárnét egy teniszpályán ismerte meg, akkor UTÁNA óriási teniszőrület tört ki a társasági hölgyek körében.

Szent polip és harcibirka

Az nagyjából közismert, hogy Japánban két főbb hagyományos vallás él egymás mellett, a buddhizmus és a shinto. Helyre kis munkamegosztásban dolgoznak, például házasodás shinto szertartás, a temetés buddhista, tehát elvileg mindenkinek jut ügyfél.

A buddhizmusról még nagyjából szokott lenni valami fogalmunk – megvilágosodás, újjászületés, bóddhiszatva -, de a shintóról nekem csak annyi dereng, hogy eléggé animista vallás, vagyis a természeti erőkből alkot kis istenféleségeket.

A gyakorlatban ez azt eredményezi, hogy egy shinto szentélyben szinte bármi előfordulhat kőbe faragva és/vagy aranyozva. Ezért aztán egészen kicsit sem lepődtem meg az ádáz harcibirkán…

…a két és fél méteres csirkecsőr-orrú, szárnyas tábornokon (bónusz vádli!) …

… de bevallom, az elgondolkodtatott, hogy mit keres a polip a hegyen:

Különösen akkor, amikor a google translate a talpára írt feliratot úgy fordította, hogy

OPENING URINATION OCTOPUS

Másképpságok

Érdekes apróságok különösebb rendszerezés nélkül:

•  Tokióban elég sokan hordanak hosszában és széltében is 1-5 számmal nagyobb cipőt, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag papucsként klaffognak benne. Egészen vicces látvány: a lányok egy emelt sarkú cipőben, amelyben hátul, jobbra és balra is van még rajtuk kívül három centi hely, konkrét Törpillának néznek ki.
•  A Ginzán (turbóandrássyút, a száz épületre vetített legtöbb Luis Vuitton és Dior-üzlettel) vannak még nyilvános utcai telefonok. És láttam is embert telefonálni.
• A sarki közértünkben a nagy kosarak mellett vannak pici színesek bekészítve a gyerekeknek.
• A frissen újraaszfaltozott mellékutcán gyönyörűen látszik, hogy az új útburkolati jeleket nem csak úgy odafújják sablonnal, hanem előtte precízen, körzővel-vonalzóval kiszerkesztik.

  

• Megkérdeztem, az álarcmánia nem arról szól, hogy “náthás vagyok, nem akarok rád prüszkölni”, sem nem arról, hogy “aggódom, nehogy rám prüszköljenek”, hanem “haggyá’ békén, ne nézz rám, nem vagyok itt”.
• Az esténként kitelepülő utcai illegáltenyérjósoknak házi gyártású lampionja van, a szöveg megfejtés alatt.
• Szemben azzal a magyar alapvetéssel, hogy a kutyáknak szőre van, tehát nem fáznak (nem igaz, az evolúció a fagyállósághoz a farkas szőrét tervezte), itt az az alapvetés, hogy a kutyákat öltöztetni KELL. Itt sokkal ritkább a ruhátlan kutya, mint otthon a felöltöztetett. (Update: ma láttam egy bernáthegyit, az ruhátlan volt.)
• A kedvenc szállítmányozó vállalkozásom kisteherautóin a cég logója egy szájában kismacskát cipelő nagymacska.